Nemrégiben nyílt meg a Murder, és egy ideig még élvezhetjük a tárlatot. Arra gondoltam, írnék róla egy kis összefoglalót, hogy megtudjátok: miről is szól a kiállítás.

 

A jegyvásárlás mizéria

 

A jegyvásárlás egy nagyon fontos pontja a kiállításnak: tíz fős csoportokban lehetséges a tárlatvezetés, emiatt lehet, hogy ha személyesen a helyszínre érkezünk a legközelebbi csoportba nem férünk be, és várnunk kell a legközelebbi szabad csoportra. Ez, ha szerencsénk van a következő, vagyis húsz percet állunk csak, de hétvégén lehet akár több csoportot is ki kell várunk.

Számomra az se volt egy pozitívum, hogy személyesen váltottunk jegyet, de ugyanolyan papírt kaptunk, mint az otthoni jegyvásárlásnál nyomtathattunk volna. Nem volt (erősebb papírból, Murder mintás fekete-piros) papírjegy, ami kicsit különlegessé tette volna a kiállítás előtti perceket. Számomra ez bár apróság, de sokat rontott az első élményeken.

 

Helyszín, avagy eltévedni vagy el nem tévedni?

 

A Deák tértől nem messze található a helyszín, nagyjából 2-3 perc sétára. Maga a helyszín nagyon jó, hiszen a belvárosban van, egy viszonylag nagy csomópontnál, ellenben számomra mindenképpen visszatetsző volt, hogy nem voltak hatalmas plakátok (csak egy átlagos méretű) hogy itt a Murder, itt menjél be, itt a helyed, gyere, itt vannak a gyilkosok. Emiatt én simán továbbmentem volna, ha társam nem fordított volna irányba.

Ha viszont lefordultunk az utcáról, akkor hamarosan találkozhatunk a kirakott villamosszékkel is, amivel bármikor lehet fotózkodni. Szerintem nagyon jó ötlet, hiszen ez is egy ráhangolódás a kiállításra, ellenben az arra járók is tudni fogják: itt a kiállítás. Ha pedig bent voltál, és mégis egy emléket szeretnél a közösségi médiára, hát itt van a villamosszék!

 

Gyilkos tárlat

 

Amint kint mondják az időpontunkat, bemehetünk az első szobába: ruhatárat használni. Itt kapjuk emellett az első tájékoztatókat is, hogy mit és hogyan csináljunk, illetve ha valakinek problémája van (szívbaj, epilepszia, klausztrofóbia) azt felkészítsék a tárlatra, és ezzel kapcsolatos problémákra. Itt többször is hangsúlyozzák, hogy elmehetsz még mosdóba, de amikor bent leszel, nem fogsz tudni. Kicsit idegesítő volt, de érthető is. Ebben a szobában a falnál egy halottasházat mintáztak, ahol a kis rekeszeken a hullák nevét, életkorát, és gyilkosának nevét lehet olvasni. Nagyon jó rávezető a tárlatra, főleg ha a ruhatárat sokáig használják a rengeteg holmi miatt.

A következő teremben kapjuk meg a vezetőnket, és a fülhallgatókat is, amin a narráció fog menni a tárlat vezetés során. Ez a szoba már kicsit „véresebb” a hangulatát megadja a kezdésnek. Ebben a szobában hangzanak el a legfontosabb információk, hogyan használd a fülest és mi lesz bent.

Ezután indul el a tárlatvezetés a szobákban. Maga a kiállítás anyaga nagyon egyszerű és azt mondom, négy teremben érdemi (többlet) információt nem fog az ember kapni. Ezeken a helyeken volt, hogy különleges effektekkel (ködre való vetítés) dobták fel. Én ajánlottam volna más ismertebbeknél is valami extrát, vagy olyan történetmesélést, amellyel kicsit feldobta volna az egész érzést.

Érezhető volt, hogy alapvetően ötletekből és különféle technológiákból nem volt hiány: erre épült fel az egész kiállítás. Néhány helyen nagyon jól jöttek ki ezek, ilyenkor tényleg a narráció alá dolgoztak, és úgy érezhettük, a részesei vagyunk a történetnek. Legtöbb teremben videót is vetítettek (változó, hogy hova és hogyan, ez is sokszor fokozta a hangulatot) ami segített még jobban megismerni és átérezni a gyilkos életét, máshol csak a narráció szólt más különleges hatással. Ilyen például a fényhatások is, mint például az UV fény, ami a narráció mellé egy nagyon jó kiegészítés volt. Nem csak fényekkel és hangokkal operáltak, de a szagokat is belekeverték az érzékek játékába, ami nagyon sokat segített, hogy néhány pillanatra ne egy kiállításban, hanem egy gyilkos szobájában legyünk.

Néhány alkalommal maga a terem is különleges volt: volt, ahol zseblámpával körbe lehetett kémlelni, hogy meg tudd nézni a szoba részleteit. Ez volt a leginteraktívabb terem, ahol te is részese lehettél az egésznek. Más helyen úgy alakították ki, mintha a hely mozogna, és aközben hangozna el egy történet egy félelmetes gyilkosról, más helyen pedig… nos még érdekesebb termek is vannak, de minden poént ugye nem lőhetek le.

A végén pedig van egy kis rész, ahol egyrészről újra visszatérhetsz a „valóságba” és kis nyugodt helyen gondolhatod át a kiállítást. Ez nagyon fontos, hiszen a hatások alatt leszel, mikor kijössz a teremből, és nem akarnak úgy elengedni, hogy nem lépsz vissza a normális gondolkodásodba. Másrészről ilyenkor még beszélgethetsz a csoporttal és a vezetővel, hogy mi tetszett és mi az, ami annyira nem.

 

Milyen is a kiállítás?

 

Az egyik legnagyobb félelmem a kiállítás előtt az volt, hogy jump scarehez hasonlóan rémisztgetni próbálnak majd minket: nagyon boldog voltam, mikor kiderült, hogy nem fog semelyik kiállítási tárgy az arcomba mozdulni, mert valószínűleg problémák lettek volna. Bár van olyan szoba, ahol a bátrabbaknak kell hátul maradniuk, de alapvetően egyáltalán nem a megijeszteni, sokkal inkább informálni szeretett volna a tárlat, és ez teljesen pozitív benne.

Az információ mennyisége viszont számomra kevés volt: úgy éreztem, a terem is túl kevés, és még háromszor ennyit meg tudtam volna nézni. Emellett sok személy történetét már ismertem: van néhány, akik annyira híresek, hogy nem lehet őket kihagyni. Ezeknél a termeknél, ha volt valami különlegesség, az feldobta, de amúgy alapvetően unalmasba is hajolhatott az egész. Bár én nem unatkoztam a szó szoros értelmében, azért egy-két teremnél felpörgettem volna az eseményeket.

A játékidő, amíg bent vagy a kiállításon elméletileg közel 70 perces, de ez az idő csoporttól függően változhat. Az én csoportom például annyira nyugodt, és gyors volt, hogy ruhatárba bepakolással és kipakolással együtt alig volt egy óra az egész. Emiatt is sajnáltam, hogy nincs több terem, hiszen ha minden gördülékenyen megy, akkor túl hamar véget ér a móka… Emellett nekem kicsit rossz érzés volt az is, hogy meghatározott időnk van: nem maradhattunk ott még, a fülesből is elindítják a narrációt, és amikor vége, akkor vége, jön a következő terem. Én sokkal szemlélődőbb vagyok, sokkal inkább a mindent megnézős, rákeresős, és kicsit frusztrált, hogy nem nézhetem meg jobban (meg hogy amúgy nincs is mit).

Az sem véletlen, hogy egy csoportban tíz személy lehet csak: ennyi ember férnek el nagyjából egy teremben. Ez volt, hogy meghozta a hangulatot, és tényleg körbeálltuk azt a helyet, de volt, ahol a tíz ember is egymástól takarta el a látványt. Ha valaki szeretne menni, és klausztrofóbiás, gondolja meg kétszer is, szeretne e biztosan részt venni a tárlaton. Bár nem mindenhol vészes a helyhiány, de egyes helyeken kicsit fullasztó érzés elférni.

 

Kinek ajánlom, vagy nem ajánlom

 

Nem tudom, ki az, akinek ez a kiállítás tényleg jó lenne: őszintén fogalmam sincs. Egyrészről élvezetes volt, és sikerült beleélnem magam egy-egy személy történetébe, de ennél többet nem adott a kiállítás. Bár ez soknak hangzik, de nem az, főleg, ha információban nem ad túl sokat a kiállítás: gyakorlatilag azért, amiért odamentél. Tudni lehet róla, hogy szeretem a gyilkosok történetét, na meg a Nem vagyok sorozatgyilkos könyvsorozatot is, így nagyjából a leghíresebb sorozatgyilkosokat ismerem is. Emiatt a végén kicsit olyan érzésem is volt: ez a személy miért nem került bele? És miért csak ilyen keveset tudtunk meg a személyről? És már vége?

Talán azok számára lehet érdekes, akik csak alkalmi jelleggel ismerkednének meg vele, úgy, hogy előtte nem sokat tudtak a témáról. Vagy azoknak, akik szeretik a technika csodáit látni, hallani és szagolni, és szeretnek megismerni személyeket és az ő életüket. Talán annak is, aki szereti a horrort és nem csak filmen akarja élvezni.